IRÉN
Felrakom a kávét, ahogy húsz éven keresztül minden reggel feltettem Lászlónak, de most Imrének rakom fel. Gyenge sustorgással ég a gázláng, és egy cigarettára gyújtva ízlelgetem, szinte megrágom a szót, az új fogalmat: özvegy. Egy hete vagyok ebben a státuszban, és nem tudom felfogni a szó mögöttes tartalmának tragédiáját.
Özvegy. Ez azt jelenti, hogy egyedül vagyok, és azt is, hogy valaki nincs. Valaki elment mellőlem. Űrnek kéne lenni bennem, mellettem, de nincs, hisz eddig sem volt senki mellettem. Húsz évet éltem Lászlóval, illetve nem is vele, csak mellette, bár ez sem igaz, inkább úgy mondanám, az ő nevén. Olyan magányos voltam végig! Annyira egyedül voltam! Akkor nem voltam özvegy? Csak most, hogy fizikálisan megszűnt létezni?
Két évtized telt el „fekete gyászban”, és rám se szart senki. Most egy hete halt meg László, és rögtön százak siratnak engem a kiszolgáltatottságom, a magányom miatt. De nehéz volt a tegnapi nap! Amíg a torra való előkészületekkel voltam elfoglalva, könnyebb volt. Bevásároltam, cipekedtem, főztem, takarítottam. Kölcsön öltönyért szaladgáltam a fiúknak, lefoglalt a kétkezi munka. Nem gondoltam semmire. Ákos ott körözött végig mellettem, arca hófehérre szenvedett az elmúlt éjjeleken, de nem ajánlotta fel a segítségét, és nem is szólt hozzám. Hogy ezt László elmenetele, vagy Imre jelenléte váltotta-e ki, nem tudom. Mert Imre azonnal megjelent, mikor megtudta László halálhírét. Nem örültem neki különösen, egy kicsit, életemben talán először egyedül szerettem volna maradni, picit átgondolni, picit helyére tenni a fogalmat, ami nincs, hogy mi is az a nincs?
Ezen gondolatok közepette jött Imre, nem szólt egy szót sem, megpuszilta a homlokomat, aztán kötényt kötött, és sötétedésig dolgoztunk a konyhában. Ákos néha bejött, ráncolta a homlokát Imre látására, nem is köszönt neki, és mint az árva légy, ismét kiténfergett.
Így ment ez egész nap, és én nem bírtam megmondani Ákosnak, hogy ez a néma mellettem „levés” milyen nagy támasz nekem. Ő rögtön az apja emlékét látta beszennyezni, de nem volt erőm elküldeni Imrét, még a gyerek miatt sem, mert akkor tudtam, hogy összeroppanok.
Vállaltam inkább ezt a megalázó szerepet, de végig akartam csinálni abban a reményben, majd egyszer, valamikor elfogadja, hogy erről a napról és ennek a mögöttes tartalmáról mesélhetek neki. Este szerény vacsorára terítettem, és jól esett Imre tapintata, nem ült le az asztalhoz, jött ment az étkező és a konyha között, felszolgált, úgy mozgott, mint egy gép. És milyen jó, hogy nem ült le, bár én neki is raktam terítéket, mert az üres hely láttán kisebbik fiam megkérdezte: Apu ma sem jön haza időben? Imre teste ívben megfeszült, Ákos elejtette a villát, amivel addig is csak piszkálta az ételt. A levegő sárgán izzott a feszültségtől.
- Balázs még nem tudja? – kérdezte akkor Imre, és sápadt arcomat látva már tudta is, hogy egyszerűen elfelejtettem.
Itt ül ez a szerencsétlen gyerek, és az egy hete meghalt apját várja vacsorára, és nem megrendült, mert az apja soha nem ért haza vacsorára. Ákos felment a szobájába, és én László halála óta először sírtam. Nem is sírás volt ez, nem is zokogás, inkább panaszos vinnyogás és üvöltés keveréke, mely nem tudom mennyi ideig tartott. Imre kézen fogta Balázst, felvitte, megfürdette, mesélt neki, és elmondta, hogy „Apu nem jön többet”.
Fél füllel hallgattam a monoton duruzsolást, ahogy Imre próbálja megmagyarázni egy nyolcéves gyereknek a „nincs” fogalmát. Sikerült-e, nem tudom, azóta sem, de ott, a teatócsákban feküdve végtelen szeretet és hála fogott el Imre iránt, hogy ebben a nehéz percben nem velem, hanem a gyerekkel foglalkozik. Helyesen döntött egy pillanat alatt, én képtelen lettem volna rá. Aztán lejött, megpuszilta a homlokomat, és hála istennek nem kezdett el vigasztalni, szó nélkül öltözött, és menni készült. Benéztél Ákoshoz is? – kérdeztem akkor, de Imre nem válaszolt, vette a kabátját, és az ajtóból szólt vissza igen csendes hangon: "Ákos felnőtt férfi. Ha szüksége van segítségre, majd szól. Se ez az ő harca, ezt neki kell megvívni. Szomorú, hogy ilyen fiatalon, dehát fiatalon lett férfi." Leheletszerűen húzta be az ajtót, és csak távolodó lépteinek kopogása verte fel a gyászoló ház csendjét.
Lefőtt a kávé, és én ugyanazokkal a mozdulatokkal szervírozom, és viszem be a hálószobába, mint húsz éven keresztül minden reggel tettem. Változás semmi, az, hogy most ott bent nem László alszik, hanem Imre, számomra jelenleg semmit nem jelent. Ugyanaz a fásult üresség van bennem, mint annyi kiábrándult reggelen volt már bennem, és csak egy kérdés piszkál most is, annyi idő után, vajon olyan napnak nézek-e elébe megint, amikor ismét egyedül leszek?
Elnézem Imre arcát, békés, kiegyensúlyozott arc, teste szép, a férfikor második virágzásában, ámde a bölcsesség lassan megérő illatával keveredve, és horkol, mint a veszedelem.
Ez engem nem zavart eddig sem, mert még álmomban is átszűrődtek ezek a zajok, és megnyugvást hoztak: van mellettem valaki. László még álmában is feszes volt, hangtalanul aludt, két keze a mellén, a két lába párhuzamosan kinyújtva, feje alatt kispárna. Úgy ragaszkodott ahhoz a kispárnához! Még gyerekkorából hozta a házasságunkba, és kért, erre vigyázzak majd. Valahol örülök annak, hogy a koporsóban a feje alá raktam, és most azon nyugszik, de már örökké.
Lágyan ébresztem Imrét, olyan finom homlokpuszival, amilyet ő adott nekem az elmúlt napokban számtalanszor, tapintatosan, lágyan, mentesen minden nemiségtől, csak mintegy jelezve, ne izgulj, itt vagyok, mögötted, melletted, előtted, ahol csak akarod, csak tudd, hogy vagyok.
Álmos arccal kavargatja a kávét, cigarettát gyújtok neki, jó valakivel törődni. László nem dohányzott, nem ivott, Imre pont az ellenkezője, egy parti sakk mellett néha nyolc-tíz kisfröccsöt is megiszik. Ilyen estén aztán alkohol meg bagószag keverékét árasztja, és én mindig csodálkozom, hogy akkor, még László mellett, ez nem zavart. Más volt, vagy csak az, hogy egyáltalán volt?
Pillantása hálóköntösömön átsejlő melleimre esik, homloka ráncba szalad. Nem szól semmit, de én érzem: ez zavarja, fésülködőköpenyt veszek, mintegy oda sem figyelve, de továbbra is komor marad.
- Bánt, hogy tegnap este szeretkeztünk? – kérdezem tőle halk hangon, de nem válaszol, kiissza a kávét, és elmegy a zuhanyozóhoz. Csak nem azt hiszi, általam lett piszkos? Hiszen bennem csak annyi nemi vágy volt, mint egy jéghegyben olvadás idején, de szerettem volna ott tartani éjszakára, nem bírtam volna az egyedüllétet elviselni, szerettem volna hálás lenni, annyi figyelmességgel vett körül, mit adhattam volna nagyobb értéket, mint magamat? Tévedtem? Én nem ismerem a férfiakat, nekem Lászlón kívül soha nem volt senkim. Igaz, ő sem volt nekem, ez csak olyan szófordulat. Imrével sem a szex miatt jöttem össze, az a havi egy-két alkalom elég volt Lászlóval, hanem felemelte az elejtett csomagomat a piacon, és amikor megköszöntem, csak annyit mondott, és most meséljen, kedves, magáról, miként folyik az élete énnélkülem? És mosolygott. Én is elnevettem magam, aztán már egy presszóban kávéztunk, dőlt belőlem a szó, bólogatott, és igen örült az én összefüggéstelen hülye beszédemnek. A többi már gondolom sztereotip forgatókönyv szerint ment, randevú, még egy, kis hotelszoba, lelkiismeretfurdalás, és égetően tüzelő vágy. Rádöbbentem akkor, hogy NŐ vagyok, de Imre tanított meg arra is, hogy nem csak nő vagyok, csak Nő is vagyok, és még rengeteg mindenre, amiről én nem is hallottam eddig. Ennek már két éve, és a kezdeti szerelmes hetek után úgy kapaszkodtam bele, mint egy kisgyerek. Soha nem élt vissza ezzel, sőt, de erről majd később…
… jön vissza a zuhanyból, haja csapzott, arca fáradt. Némán öltözik, nem értem, mi a baja. Beágyazok, közben megkérdezem, kér-e reggelit? Csak a fejét rázza, látszik nem figyel rám. Kiviszem a csészéket a konyhába, ismét rágyújtok, mióta Imrével él a kapcsolatom, én is dohányzom. Ennek már két éve, de Lászlónak fel sem tűnt.
Két éve már, és tartja bennem a lelket, fel kellett dolgozni magamban, hogy én nem csalom meg Lászlót, mert megcsalni csak azt lehet, akitől van elvenni vagy megtagadni valamit. Lászlótól semmit nem lehetett elvenni, mert mindent nekünk adott, kérni soha nem kért semmit, így megtagadni sem lehetett tőle semmit. Őrület. Mert együtt élni is igen nehéz volt ezért vele. Nem együtt élni, hanem inkább mellette élni.
Imre jön ki a konyhába teljesen felöltözve, gyérülő haja kócos, a ruhája teljesen lezser. Nem ad magára, teljesen más az értékrendje, mint Lászlónak. Ő igen adott a külsejére, vigyázott a választékos beszédre, és mindenkinek előre köszönt az utcán. Imre befelé forduló, kívülre figyelő.
- Kérsz reggelit? – kérdeztem még egyszer.
- Voltál már ma reggel fenn Ákosnál?
- Nem.
- Készítettél neki kávét?
- Nem.
- Megkérdezted, mit kér reggelire?
- Nem.
- Érdeklődtél, hogy mi a mai programja?
- Nem.
- Tudod, hogy milyen éjszakája volt?
- Nem.
Némán veszi a kabátját, a táska már a kezében. Szomorúan néz rám, biccent, és elindul kifelé.
- Visszajössz?
Nem válaszol, és csak az ajtóból szól vissza igen csendes hangon:
- A gyerekekkel kellene törődnöd, nem velem. És nem jövök vissza egy ideig, mert amit lehetett segítettem, de már nem tudok segíteni. Ez a te harcod, ezt nem tudom megvívni helyetted.
Lehelletszerűen csukja be az ajtót, és csak a távolodó lépteinek kopogása diszharmonizál az elemi erővel feltörő zokogásom neszeivel.
LÁSZLÓ
Az utolsó pillanatban érkeztem, a ravatalozóból most kanyarodik ki a nép, hozzák utolsó útjára Vitéz Keresztessy Gál Oszkár kiagyusztált tetemét. A nép azért túlzás, mindössze pár ember követi a szánt, a nagy hó miatt az autó nem tud feljönni. A ló prüszköl, harákol, fújja ki az orrlikából a hópelyheket, és húzza, húzza rendületlenül maga után azt a nem semmi terhet.
Dupla koporsó, kívül a páncélozott, középen gombnyomásra szétnyitható. Ebben van elrejtve az üvegkoporsó, tíz milliméteres golyóálló üveg, ez védi Vitéz Keresztessy Gál Oszkár mumifikált maradványait, hogy sokáig ne érhessen el „bele a drága anyaföldbe”. A marha!
A szán mögött egy gyászfátylas asszony, szerintem a Mary. A kezében a kulcs, a kripta ajtajának kulcsa. Mary mögött két sírásó, ezeket ruhájukról és pálinkaszagukról ismerni meg, majd ismét két ember, s nem tudom miért, de tudom, ezek hatósági tanúk, a végrendelet előírásait ellenőrzik. Ezek után senki. Na, Oszkár, te is belecsaptál a lecsóba rendesen. Csupa keselyű kísér el utolsó utadra, mind azt nézik, mit hagytál, nem azt, hogy mi maradtál. Ámbár ha te is ilyen keselyűféle voltál Losiban, akkor méltó a kíséret. De ezt csak te tudhatod. Ez nem az én batyum, hála a fennvalónak!
Most érnek ide a kriptához, nézem, vajon Vitéz Keresztessy Gál Oszkár ki méltóztatik-e jönni önmagából, hogy tanúja legyen a Mary szívében lévő bánathegyeknek. Nem jön ki. Igaz, én sem jöttem ki, s bebizonyosodott, hogy jól tettem. Ez az Oszkár fiú is megsejthetett valamit. Mary lép a kriptaajtóhoz, fordul a zárban a nehéz kulcs, a sírásók mindkét szárnyát kitárják. A két hatósági tanú közül az egyik bemegy a kriptába, a másik az ajtó mellett cövekel le. Hiába négyezer dollár az pont annyi. A sírásók emelőket hoznak, és a nehéz koporsót csigasorral, hatalmas rutinnal helyezik a bejárathoz. Innen előkészített görgősoron csusszan a helyére Vitéz Keresztessy Gál Oszkár, fröccsen a habarcs, kézről-kézre jár a tégla, Mary közben künn cigarettázik. Arca sápadt a hidegtől, keze remeg a türelmetlenségtől, és fenyegetőzik, hogy levon a bérből, ha ezek itt ilyen sokáig szarakodnak. Pap nincs, búcsúztató nincs, emlékezés, fájdalom, méltatás, csak a felettünk kerengő varjak károgása van némiképp. De jó, hogy nem jött ki az Oszkár. A belső helyiségből most jön ki a végrendelet végrehajtó, jelenti Marynek, hogy már a márványtábla is a helyén van. Mary bólint, újból rágyújt türelmetlenül, és hanyag mozdulattal egy marék bankjegyet nyom a kezébe. Amaz mélyen meghajlik, és hogy a zöldes szín ne fogja össze a lelkiismeretét, gyorsan elsuvasztja a belső zsebébe. Az ajtónálló is előjön ekkor, mély részvétet mutat arca, de csak bólint, és mind a ketten eltűnnek a hóesésben. Feladatuk véget ért.
Jönnek már kifelé a sírásók is, malterosveder, kéziszerszám, mind fel a szánra. Igaz, betyár idő van, megértem a sietségüket. A ló trappolása nem trappolás, mert elnyeli a kegyetlen némaság. De jó, hogy nem jöttél fel, Oszkár! A kripta előtt csak Mary marad, elszív még egy cigarettát, talán gondol is valamire. Arca kifejezéstelen, a sok smink eltakarja az érzelmeket. Lassú léptekkel csoszog a nagy hóban a bejárathoz, ott megáll, néz maga elé tétován, de nem megy be. Még egy cigaretta, neki örökkévalóság, nekem nevetséges. Végre elszívta, mondom magamnak, most bemegy, most hogy egyedül van, talán nem restelli megsiratni. Nem megy be, behúzza az ajtót, a nagy kulcsot a zárba illeszti, és ráfordítja kétszer súlyosan. Már háttal áll a kriptaajtónak, nagy ívben elhajítja a hóba. Eldobja a félig égett csikket is, és energikus léptekkel megy a kijárat felé. A hóesés elállt, a nap kisütött, talán csak pár percre. Ebben az ellenfényes kontrasztban látom távolodni Maryt, és a lelkem Vitéz Keresztessy Gál Oszkárért sír egy keveset.
Erről teljesen elfeledkeztem, ma még három temetés lesz. Már jön felfelé a munkabrigád, hat jól megtermett nyírségi ingázó, a vállukon ásó, csákány, lapát. Szerencséjük ez a nagy hópaplan, talán nem lesz fagyos a föld. A kriptától balra ásnak két helyet, és egyet az én lábamnál. Na, ma este már népes kompániában leszünk. Szerencséje van Oszkárnak is, a diskurzus majd csak elvonja a figyelmét önmagáról.
A munkások mind a három helyen tüzet gyújtanak, ezek szerint mégis fagyos a föld. A tüzek szépen égnek, az emberek melegednek, keveset is beszélnek. Valahogy nem érdekel, hogy mit, inkább belibbenek a kriptába. Tényleg szép a márványtábla, rajta a név, és valamiféle ótvaros nemesi címer is. Nagyon úgy érzem, ezt maga Oszkár kreálhatta magának, bár nem hinném, hogy a Mary ettől szerelmesedett volna meg olyan tüzesen. A táblában az a szomorú, hogy nem fogja ezt olvasni már a kutya sem, nem szól senkihez, emléket sem ébreszt majd senkiben. Szegény öreg sorstársam, jól kigolyóztad magad a világból. A koporsó zárva, de én azért látom az üvegkoporsót is, és benne Oszkárt. Tényleg rárakták még a parókáját is. Próbálom szólítani, de vagy alszik, vagy nincs itthon, talán keresi a helyet, ahol most a Mary zokog összeomolva. Hát azt keresheti.
A villanyt égve felejtették a munkások, a Mary be sem lépett a kriptába, így ez aztán égni fog, míg a villanykörte bírja. Kilépek, és a munkások távolodó alakját látom; előttem három, ásító szájra emlékeztető gödör. A nap még süt, a temető fái között harangkongás bújócskázik a fel-feltámadó széllel. Két autó kapaszkodik felfelé az ösvényen, na, ez aztán a furcsa! Elöl egy nagy zárt teherautó, rajta nagy felirat: Büntetésvégrehajtási Intézet Szeged, mögötte ismét a lovasszán, egy koporsót húz. Szegény lovacska, ma aztán igazán megdolgozik a zabért. Az ezer lóerős motor könnyen jön fel a méteres hóban, a lovacska lába néha megcsúszik. Ember sehol. Miféle temetés ez? Ekkor megérzem, hogy ketten is vannak mellettem.
- Béke minden léleknek! – köszönök immár másodszor az itt bevett formulával.
- No, elmész te a büdös francba ezzel a hajagosi túrós dumával! Pejkó! Hallottad ezt az ájtatos manót? Ki a fene vagy te?
- Én vagyok az első. Tegnap temettek. És a fiam naplót ír…
- A baltámra mondom, amit a papban felejtettem, ez kolosszális! Figyelsz, Pejkó, milyen úri népek közé keveredtünk?
- Tényleg naplót ír a fiad?
- Igen, miért csuda ez?
- Hát, hogy tud írni. Az nagy dolog ebbe a rohanó tetves világba. A Pityke se tanút meg írni, oszt mégis milyen szépen forgatta a baltát. Igaz testvér?
- Emmá így igaz, ahogy a Pejkó mondja. A vót az én speciális szerszámom. Úgy is hívtak mindenütt, Baltás Pityke.
- Ez az igazi neved?
- Na, na! Nem köllesz aztat lebecsülni! Más csak úgy kapja a nevet a faterjától, oszt akkor van neki, de eztet ki köllött érdemölni. Bizony!
- Más neved nincs is?
- Van valahol a bírósági iratokban, de én aztat nem szeretem. Amögött nincs munka, meg tartalom.
- Mivel foglalkoztál?
- Na ugye! Mostanra meg mán csodálkozik. Mondd el neki, Pejkó, ki voltam én?
- Hát először is egy nagy tetű, különben meg rablógyilkos volt a lelkem. Mint már mondottam volt, csak baltával dolgozott, és csak a saját örömére.
- Így igaz! Engem nem lehetett soha kibérelni, mint ezt a rongyoslelkű Pejkót. Én nem adtam el magam soha.
- A jó édes anyádat! Ki adta el magát? Én tisztességes munkát végeztem, tisztességes pénzért. És soha nem süllyedtem le a balta szintjére. Azt csak ilyen falusi bugrisok teszik. Az én szerszámom a stiletto volt, negyven centi hosszú, tökéletes halál.
- Elősször is, bugris az a hülye apád, de aztat meg köllesz hagyni, hogy a Pejkónak késben nem volt párja. Két ember vót ebben az országban, akit minden sitten tiszteltek. A Pityke baltában, a Pejkó késben. Ez olyan igazság, hogy kár is róla beszélni.
- És most?
- Minket meg most temetnek. Az a nagy BVI-s kocsi hoz minket. Ott vagyunk benne mind a ketten meg a négy fegyőr úr.
- Micsoda?
-Ja, hát ez nagy hecc volt, mondd e neki Pejkó!
- Az úgy volt, hogy mikor kikészítettük egymást a Pitykével, akkor a fősmasszer úgy megnyugodott, hogy visszavonta a nyugdíjkérelmét. Mert hogy egy börtönbe kerültünk, attól fogva a fősmasszer igen ijedős lett. Csak tudnám, mitől, nem ártottunk a légynek sem.
- De országos hírünk vót!
- Az igaz. Szóval…
- Ti megöltétek egymást?
- Kussoljál már! Hát nem most mondom? Mit kell ezen álmélkodni? Szóval ott tartottam, hogy a Pitykével összekaptunk valamin, mi volt az Pityke?
- Én biz nem is emlékszem.
- No, akkor nem is fontos. Tehát, alig nyomom fel a stilettót a Pityke szívébe a gyomor felől, ennek a vadbaromnak meg a tehetetlenségtől leesett a keze, és a balta úgy szétvágta a fejem, olyan lett, mint az érett dinnye, már olyan meghasadt formán. De meg kell hagyni, én voltam lassú.
- A fenét, én vótam a jó!
- Voltál a fenét! Utána még tíz percig éltem! Te meg? No mondd meg, igazra mondjad! Rögtön kinyúvadtál. Így az igaz?
- Hát eztet tagadni már a főtárgyaláson sem lehetne, így vót!
- Hogy folytassam, engem még kötöztek, mikor a fősmasszer már kezdett megnyugodni, csak még azért drukkolt egy kicsit, hogy a börtönorvos ne tudjon segíteni rajtam, mert a szíve ellenére oda kellett hívnia, paragrafusból kifolyólag. Nem is tudott segíteni, és én meghaltam. A Pityke megvárta a tíz percet, aztán mondja nekem, hogy na hál' Istennek, igen restelltem vóna, ha elvétem.
- Bizony, nem lenne nyugovásom itt a sírba se!
- A fősmasszer meg azt mondta a börtönparancsnoknak, hogy ő csak akkor lesz nyugodt, ha a saját kancsal szemeivel és négy testületi taggal meggyőződik róla, hogy hat láb föld van a mellünkön. Ezért van itt a sok smasszer.
- Itt van a kocsi. A temetés idejére nem mentek vissza magatokba?
- Mér?
- Hát úgy szokták.
- Ide figyelj, első! Azér mer a fiad tud írni, itten nem tanácsolom, hogy tanácsolj! Oké? Végre aztat csinálom, amit akarok, nincs smasszer, meg ébresztő, meg kényszermunka, és akko jön ez az okostojás. Itten is baszogat. Mér is szúrtál le Pejkó?
- Tényleg, hagyjál minket békén!
- Oké, rendben! Elnézést!
- Ez a beszéd!
- Nézz má, Pejkó! Hányják ránk a földet, a sok tetű smasszer meg örömködve dohányzik. Milyen kisimult a pofája a fősmasszernek!...
- Hát az, hogy mi meghaltunk, azt jelenti, hogy ő másodszor született, mert a késemre mondom, nem sok kenyeret jósoltam neki abba az életbe.
- Én is ezért csináltam a baltát, mondom belevágom, bele én!
- Mi marhák meg egymás ellen használtuk, és ez a hülye buzi járt jól.
- Sajnálom is erősen, Pejkó!
- Hadd el! Első! Nem tudod, kit hoz a lovasszán?
- De tudom sajnos, tegnap megnéztem a kiírást.
- Ki az?
- Egy őrült. Paprikás Charlie-nak hívják, az igazi nevét nem tudom. Minden hajnalban végiglopkodta a konyhakerteket, igaz, valami fóbia miatt csak paprikát lopott, aztán a téren árulta egész nap. A parasztok soha nem tudták elkapni.
- A baltámra mondom, ez a mi kutyánk kölyke. Remek ember!
- Majd megismeritek, de én úgy vélem, sajnáljátok majd erősen, hogy régi pogány szokás szerint nem a fegyvereitekkel temettek el.
- Olyan veszélyes?
- Nem, olyan hülye.
- Négyéves koromban kaptam egy Oszkár-díjat…
- Jajj Istenem!
- Te is itt vagy, vén cápa?
- Igen, én voltam az első.
- Nem veszel paprikát? Most még friss, reggel loptam…
- Kösz, Charlie, de nem kérek, mert…
- … de visszautasítottam, mert nem akarták elhinni, hogy résztvettem az 1437-es parasztfelkelésben.
- Mikor haltál meg, Charlie?
- Kérlek, nyolc forint volt a paprika darabja, tudom, tudom drága, de rajta van a fene ÁFA is. Azt majd visszatérítik, ha elkészült a lecsó. Szóval akkor.
- Most már aztán tudjuk, bravó!
- Pejkó! Kérdezd mán meg, tényleg hogy hívják?
- Mi az igazi neved, Paprikás?
- Most, hogy nincs itt senki, bevallhatom: Elton John.
- Hát ez tényleg hülye!
- Én megmondtam!
- A múlt héten vásárolt nálam egy igen csinos özvegyasszony, ha jól emlékszem, Schwarzenegger anyósa volt, és…
- Charlie! Téged egyáltalán nem zavar, hogy most temetnek?
- Engem? Most? Te tényleg nem viccelsz? Most temetnek? És mit csináljak akkor? Tán segítsek nekik? Azt csinálnak velem, amit akarnak, csak az üzletet ne rontsák. Nekem Déry Miksa volt a félédes testvérem…
- Mi van a Tuti Jutival? Miért nem jött el a temetésedre?
- Ki az a Tuti Juti?
- A Paprikás élettársa. Szóval miért nem jött el?
- A Juti? Kérlek a múlt héten éppen befőzni való görögdinnyét hoztam fel az Azúr tengerpartról, húszér adtam kilóját, de dunsztolva olcsóbban…
- Te Pityke! Én inkább visszamennék a börtönbe.
- A baltámra mondom, van benne valami!
- … és ahogy ott főzöm a tejbegrízt, mondja nekem a Bobby Pelé, hogy a Juti meghalt Alaszkában.
- Tényleg meghalt?
- Persze. Biztosan emlékszem rá, mert akkor 1450 forint volt egy pingpong labda…
- Mikor?
- Akkor! 19 forintért adtam a paprika darabját…
- Kapd be!
- Charlie! Neked még fejfát sem állítottak. Nézd, névtelen sírba tettek.
- Nem baj az, csak az üzlet menjen! Ti tudjátok, hogy én itt vagyok…
- Sajnos!
- … illetve ki voltam, amikor húszévesen felfutottam a balszélen, és átpasszoltam Jókai Mórnak egy szállítmány fonnyadt paprikát, és akkor tudtam meg, hogy én elvégre egy József Attila díjas hentes voltam előző életemben, mert…
Ez most már így fog menni az idők végezetéig, ill. míg le nem bomlik a bolond Charlie agya. Vagy előbb az enyém. És én még azt hittem, nyugalom vár rám ezen a csendes helyen. Ismét belibbenek a kriptába, szólítom Oszkárt, de nem válaszol. Érzem, hogy itthon van, de elzárkózik. Biztosan megtalálta a Maryt. A nap lemenőben, az ég teljesen kitisztult, kutya hideg lehet. Még elrepülök a ravatalozóhoz, nézem a táblát, a holnapi temetési rendet. Sok temetés lesz holnap, a Tuti Jutit is hozzák, aztán egy házaspárt látok kiírva, egy ismeretlen név is itt van, és nézd csak, meghalt Áron bácsi is. Őt ismertem. Lesz egy posztumusz temetés is, vajon ki lehet? Ismét hat lélekkel bővül a kompánia. Ha jól számolom, már csak egy hely marad a mi parcellánkban, és be is teltünk. Elhatározom, ma éjjel megint hazamegyek, megnézem, mi van a gyerekekkel. Meg a feleségemmel. Jó asszony volt ő nekem, még az Imrét is beleszámítva. Nehéz lehet most a két gyerekkel, eddig szinte üvegbúra alatt tartottam, gondja semmi! Csak én hajszoltam magam, nem is tudom, miért, és esküszöm a könnyűléptű Istenekre, hogy neki soha semmiféle igénye nem volt. Olyan tyúkanyó természetű, talán csak egyre vágyott, de azt nem kapta meg soha, mert engem elemi erővel hajszolt a bizonyítási láz, de hogy mit és kinek akartam bizonyítani, ezt már én most nem tudom.
De jó lenne, ha találna magának egy rendes, normális embert, és az általam kisiklatott életecskéje rendbe jönne! A gyerekek is jól járnának. Vajon otthon van már a kisebbik? Majd éjjel megnézem őket álmukban. Lassan bolyongok a parcellám felé, Pejkó és Pityke még duruzsolnak egymás között, Charlie nincs itthon. Hová mehetett ez a bolond? Visszabújok én is magamba, a kezem a mellemen, a két lábam párhuzamos, a fejem alatt kispárna. Csend van.
A katonasírok felől trágár dalok szövegét hozza felénk egy sok hegyet-völgyet bejáró hűvös lehellet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
