„Mennyi szenvedély,

         mennyi mélykék érzés…

         s profán titkok feltárása váltakozik

         a megunó gőggel…

         A marasztalás hívó lángja küzd

         az elűzés perzselő tüzével!”

                        (Vágvölgyi Jenő: Tükör)

TORZULATOK

                 „nem lehet olyan lárma, zaj, zsivaj ott kinn,

                 hogy ne halljam a hangomat, itt benn!”

                                                             (a szerző)

            I.

         Abba a korba értem, mikor az ember már nem rak a tűzre.

         Hagyja, hogy parázsra hunyja magát a láng, kihűljön a levegő kö­rü­lötte, és a néma csenden jégvirágosodjon a szó. Ilyenkor nem megy semmi tönkre körülöttünk, nem kezd ros­ka­doz­ni, összedőlni, csak apró pikkelyenként leválik, lehull rólunk az élet, mint ahogy nesztelenül, észrevétlenül megválik a gondolattól a tett.

        A lepke röpte kimerevedik a levegőben, és az óra ingája egy szélső állás­ban áll meg. Volt egy lepkém. A falvédőre volt illusztrálva, nagyon szerettem. Es­ténként üldögéltem a tűz mellett, és addig néztem, amíg elkezdett re­pülni. Szálldosott ide-oda, még a kezemen is megpihent néha, aztán ha elfáradt, visszament a falvédőre. Én pedig egy bögre vizet öntöttem a tűzre szeretetből, hogy hirtelen halála legyen. Hálából adtam neki ezt a tettet a melegért, amit adott nekem.

        Egyik reggel aztán, mikor a tűzrakás után szuszogva lezöttyentem a ho­kedlire, nem találtam a lepkét a falvédőn. Először arra gondoltam, hogy nélkülem kelt életre, de sehol nem láttam röpdösni.       Eltűnt. Akkor még azt hittem, örökre.

        Mikor a lepke eltűnt, akkor állt meg az óra is. Ahogyan említettem már, jobb szélső állásban merevedett meg az ingája, és úgy maradt. Azt is furcsállottam, hogy maga az óra nem állt meg. Komótosan tik­kelt meg takkolt tovább, csak az inga és a mutatók nem mozdultak töb­bé.

        Van egy tükröm is nekem, teljesen ép, csak a foncsor kevés már raj­ta. Lepergett, mint az idős lepke szárnyáról a hímpor. De nagyon jó kis tükör. Az ajtófélfára van felakasztva, ahogy belépek, rögtön jobb­ra. Kicsit hosszúkásan mutatja az arcomat, és mivel az arcom szőrös, olyan­forma képet ad vissza nekem magamról, mintha egy kimustrált vécékefe lenne a nyakamra ültetve.

        Alatta van a borotvám. Solingeni acél, nem akármi penge! De nem használom már. Remeg a kezem. Nagyon remeg. Annyira remeg, hogy a borotvahab mindig tiszta piros lesz ettől a remegéstől.     Persze járhatnék a borbélyhoz is, de nincsen borbély. Illetve van, csak nem borotvál már élőket. Azt mondja, annyira remeg a keze, hogy már csak halottakat borotvál. Mikor unszoltam, hogy azért az én ar­co­mat csak horolja meg, azt mondta, várjak. Ezért leültem a székbe, és vár­tam. Olvasgattam az újságot, újságokat, s mikor már végleg elfogyott a tü­relmem, megkérdeztem, hogy meddig várjak?

        – Ameddig meghal, csak addig, egy minutummal sem tovább – vá­la­szol­ta a borbély –, hiszen emberi szóval, értő szóval mondtam, hogy csak halottat borotválok. - És ennyiben maradtunk. Van tehát borotvám, csak nem használom, van egy lepkém is, igaz el­repült, de attól még az enyém. Már örökre az enyém.  És van még egy ringlófám is, egy sárga ringlófa. Igazi ritkaság ezen a környéken, annyira ritka, hogy ez az egy van belőle az egész já­rásban.

        Enyém a ringlófa, ahogyan az enyém ez az egész romhalmaz, amelyben élek, meg a borotvám, meg az öröklepkém. Persze nem voltam én mindig ilyen módosan elengedve, mert például a ring­lófa sem az enyém volt eredetileg, hanem a Micié. Érdekes, hogy emlékszem Micire, mert én nem szoktam em­lé­kez­ni. Illetve szoktam emlékezni, de nem olyan módon, hogy ezen és ezen a helyen ez történt, vagy ez és ez a tárgy itt volt, meg ott volt, meg hogy ilyen volt, meg olyan volt.

        Én így nem tudok emlékezni. Nekem a helyekről csak olyan emlékeim vannak, hogy itt és itt va­la­kinek egy reménye valóra vált. Vagy nem vált valóra. Ez utóbbi szinte biztosan az én reményem volt, mert mások ku­dar­ca­it nem szoktam számon tartani. Lehet persze az is, hogy másé volt, de ez lényegtelen, ez nem sze­mély­hez kötött, ez nem az egyén, hanem a remény kudarca, és akkor már megragad bennem a hely. A tárgyak is csak akkor idéződnek fel bennem, ha váratlanul el­moz­dulnak, vagy hirtelen eltűnnek.  Csak a változást, csak a hiányt veszem észre.

        Ezért nincs nekem múltam sem. Nem emlékszem apámra, anyámra. Ha pontosítok, akkor anyámról van valami emlékem: Egy hófehér kar el­indul felém a levegőben, én örömmel várom, hogy elérjen, de va­la­mi­ért elakad. Nem emlékszem rá, hogy visszahúzódott volna, leejtődött volna, le­fogták volna, célt váltott volna, csak azt látom, hogy elakadt. Így lá­tom most hetven év után is, egy elindult mozdulat, amely képpé lak­ko­zó­dott a levegőben. Igen! Igen! Örülök én, örülök ennek a látásomnak, mert ha nem így lá­tok, még ennyi képem sincs az anyámról.

        Jelenem pedig soha nem volt. Sokszor gondoltam arra, hogy a mindennapjaim olyan módon tel­tek el, mint az én öröklepkémnek az élete, a falvédőn. Csak engem soha senki nem nézett annyi ideig, hogy attól el tud­tam volna repülni az élet násztáncát. A jövőre sem gondoltam soha. Talán védekezésből.Talán félelemből, hogy beszippant. Vagy csak önmagában a „talán”-tól, mert a talán, az maga a jövő.

        Az emberekre sem emlékszem. Nem azért, mert vannak, akiket nem sze­retek, és vannak, akiket még annál is jobban nem kedvelek. Mi­vel már nincsenek érzelmeim, nem ez irányítja az emlékeimet.   Azért nem emlékszem az emberekre, mert idővel egyszerűen ki­fa­kul­nak az életemből.

        De a Micire, arra emlékszem. Nem azért emlékszem, mert öreg volt, és meghalt, és eltemették, ha­nem azért, mert öreg volt, meghalt, és nem akarták eltemetni. Nem akarták eltemetni, mert nem volt pénze. De akkor miért hagyták élni, amihez szintén nem volt pénze? Aztán persze eltemették, de nem azért, mert közben gyarapodott vol­na anyagi javakban, hanem azért, mert büdösödni kezdett. Az élőt még valahogyan tolerálják szegényen és büdösen, de a ha­lott­nál már csak a büdösség jelent belépőt az örök nyugodalomba.

        Akkor azt mondta az elöljáró, hogy közköltségen eltemetik, és tel­je­sen értéktelen odúját az kapja meg, aki kihozza halálozása hely­szí­né­ről, raklapdeszkából tákolt dobozba teszi, és kivonszolja a te­me­tő­á­rok­ba. Így oszlott aztán sokáig a Mici, és még ma is oszolna, de én ész­re­vet­tem a változást a holttest arcán, melyre a bomlás - a mindig komor és dacos arcra - mosolyt és derűt deformált. Akkor bementem, és matracostól kihúztam a raklapokból szegzett do­bozig, és fóliát tettem alája, mert akkor már erősen csurgott. És kihúztam a temetőárokba, és elástam, és az elöljáró nekem adta az odút, a Mici odúját, amely az első vagyonom volt.

        Akkor még nem volt borotvám, és falvédőm sem. Késő este ismét jött az elöljáróság, és mindent befúttak karbollal, meg mindent elvittek a szérűskert felé, és ottan nagy máglyán elégettek min­dent.      Sokáig égett a tűz, hogy nyoma se maradjon annak, hogy élt kö­zöt­tük valaki, akinek nem volt pénze.      Négy csupasz fal volt mindössze az odú, melynek télen egy füstös spór adott némi meleget, nyáron pedig a föléje boruló ringlófa adott némi hűvöset.

        És életet. Mert ez a sárga ringlófa volt az életet adó forrása a Micikének, de olyan életerős forrás volt ez, mint az én látásom a falvédőn áloméletet ál­modó lepkének. Mert álom volt az én látásomban, s az álom, az erő. Úgy hívták egyszerűen, hogy Bartel Mici. Lehet, nem mondták nagybetűvel a ragadványnevét, de az biztos, hogy a szó végét elharapták egy „l”-re. Nyolcvanon jóval túl volt már, amikor elkapartam a temetőárokba, és több mint ötven évet élt ebben az odúban.

        Persze ez így, ebben a formában nem áll helyt az igazságnak, mert mi­kor a Mici ideköltözött, akkor ez még egy igen módos porta volt. De nem is ott kéne kezdenem, hogy akkor milyen volt a ház, amikor ide­köl­tözött, hanem egészen előre kell úszni az időben, mint a lazac ne­vű hal teszi ezt íváskor, mikor visszaúszik időben és térben, a múlt­já­hoz.

        Nem tudom, mikor végezte el a Mici a leányka líceumot, de erősen állítom, hogy ez még az én fogantatásom előtt lehetett vagy tizenöt év­vel. Édesapja a járás jegyzője volt, és öt huncut szemű leányzó és négy markáns állú fiúgyermek nemzője. Nehéz volt a kenyér ezekben az időkben is, mert a kenyérnek a lágy­sága, fehérsége, ropogóssága mellett megvan az a tulajdonsága, hogy a föld minden pontján és minden időben nehéz.

        Mikor a huncut szemű leányzók eladósorba értek, a vén jegyző úgy gon­dolta, aki kérte, vigye, nagyon nem válogatott, nem is válo­gat­ha­tott, kevés volt a kérő akkoriban, az éppen esedékes embermészárlás után, melynek pontos dátumára, okára és résztvevőire nem em­lék­szem, mert felesleges.

        Egy tisztességes kereskedő, bizonyos Idősebb Kereskedő fia kérte és kapta meg Micike kezét, aki az esküvőt követően, szintén tisz­tes­sé­ges időben meg is szülte fiát, akinek a sírja most szinte karnyújtásnyira van a temetőárok azon pontjától, ahová Micikét vermeltem el az ő bü­dös­sége okán.        Ezért most a temető ezen pontja egy tisztességes élet kimerevített pil­lanata már örökkévalóságig, tételesen addig, amíg be nem szántják a te­metőt.

        Nem tudnék beszámolni hitelesen, hogy tíz év házasság után miért ma­radt özvegy Micike, de hát a halál tényét nem az teszi do­ku­men­tál­ha­tóvá, hogy tudjuk az okát, hanem az, hogy egyszerűen csak meg­tör­té­nik. A történésbe aztán utólag lehet tragédiát meg drámát bele­ma­gya­ráz­ni, de az élet szempontjából ez olyan csacska kísérlet, mint a pusz­páng­fejű nebuló részéről a verselemzés.

        Higgyük el, ahogy író nem úgy és nem azt akarta írni, amit mi ki­e­le­mezünk belőle, az élet nem úgy kalkulál a halállal. Ha kalkulálna, el­lentmondásba kerülne önmagával. A derék Idősebb Kereskedő fia sem kalkulált sok mindennel, ki­hagy­ta az élet és a halál párbeszédéből élete aritmetikáját, ezért aztán Mi­cike nagy gondba került, mikor férjének testvérei igaz lelkesedéssel kezd­ték kihúzogatni az özvegy és az árván maradt fiúcska alól az ő test­vérükkel közös üzletrészüket.

        Nem közvetlenül az Istenhez, hanem annak személyes kép­vi­se­lő­jé­hez fordult akkor Micike a vasárnapi kismise után, kiöntve szívét nyo­mó nagy gondját Emerus Stencl esperes-plébános mindig nyitott fü­le­i­be. Javasolta ő peniglen gyógyír gyanánt az özvegynek, hogy menjen át a szomszéd községbe, mely akkor járási székhely volt, s ottan kérjen bölcs, útbaigazító tanácsot a nagy tiszteletben álló jogtudós úrtól, aki az Úr akaratából intézi most a földön Isten báránykáinak földi hercehur­cáit azóta, hogy a báránykák nagy ívben tojnak a kánonjogra.

        Aztán áldást hintett az özvegy fejére Emerus Stencl esperes-plé­bá­nos, és sietett a reformata gyülekezet istentiszteletére, hogy Johannes Cal­vinus felháborító eretnekségéből szórjon egy-két morzsát a tévely­gők­nek. Ennek végeztével tíz órakor már a temetődomb melletti evan­gé­likus templomban hívta fel a figyelmet „Marci bácsi” lélekmelegítő igé­ire, mert katolikus pap létére érthetetlen okok miatt igen vonzódott Lu­ther Márton tanaihoz.

        Mindezek után lelkiismeretesen végigjárta a falut, és ellenőrizte, hogy a zsidó boltocskák és vállalkozások nem nyitottak-e ki szent­ség­tö­rő módon, ami zavarta volna a keresztény kulturkör mélyhívő lelkeit. Az is igaz, hogy azt az utat szombaton is végigjárta, amikor szintén az üzletek csukva tartását ellenőrizte, igaz, most a zsidó hitközség szem­pontjából, és katolikus pap létére keményen behajtotta a mes­si­ás­vá­rók fejét a Mózesi törvényekbe.

        Négy felekezetnek volt a pásztora Emerus Stencl, mert meg­győ­ző­dé­se volt, hogy a háborúban megfogyatkozott báránykáknak pásztor kell, mert nem az a lényeges, mondogatta, hogy kinek a fizetésén ten­gő­dik a pásztor, hanem hogy pásztorhoz méltóan, ha szétszéledő nyá­jat lát, akkor azt összeterelje, őrizze, életben tartsa, amíg meg nem jön ér­tük igazi pásztoruk, aki elvesztette őket.

        Tehát másnap reggel Micike két tyúkot, egy szakajtó tojást, egy táb­la szalonnát és némi konyhazöldséget pakolt a kosaracskáiba, és egy arra menő faszállító szekérre felkéredzkedve megindult a szom­széd faluban praktizáló prókátor felé. A Fő utcán, annak is a közepén állott a nagy, tekintélyes ház, amelynek utcafronti részén volt az ügyvédi iroda, és a hátsó traktusban az ügy­véd úr lakása cselédestül, szakácsnőstül, akinek Micike éppen most teszi le a természetbeni javadalmazást a konyha nagyméretű táb­lá­jára.

        Mindezek után aztán visszaballagott az első házhoz, ahol az ud­var­ra nyíló dupla ajtón keresztül az előszobába lehetett bejutni. Kicsiny, há­romszor három méteres kis szoba volt ez, rögtön jobbra egy fogas hú­zódott meg a sarokban, aztán egy ajtó jött, amely a gépírókis­asszo­nyok szobájába nyílott, és csak onnan lehetett bejutni a szentélyek szen­télyébe, a jogtudós úr félisteni színe elé.

        De Micike soha nem jutott be a szentélybe, bár egész nap tü­rel­me­sen üldögélt az előszobácskában és hallgatta az udvaron guggoló pa­rasz­tok beszélgetését, akiknek még annyi esélyük sem volt a meg­hall­ga­tásra, hogy az előszobában várakozzanak. Már sötétedett, és kö­zel­gett a kaszinóba való átköltözés ideje, mikor a szakácsnő szólt az ügy­véd úr feleségének, kérte, járjon már közbe Micike meghallgattatása irá­nyában férjénél, az oldal szalonna, a szakajtó tojás, a veremnyi zöld­ség és két tyúk okán.

        Így történt aztán, hogy zárás előtt néhány perccel maga a jogtudós úr hömpölygött ki az előszobába, és meghallgatta Micike pörös ügyé­nek lényegét. Korrekt volt az ügyvéd, értette is a szakmáját, gyorsan át­látta az ügy lényegét, S mint mondotta, mindent el lehet intézni, mert az ügyvédi kollegialitás még az Isten országának határát is meg tudja ke­rülni, ha azt maga az Úr is akarja és engedélyezi, de ennek költségei van­nak. És száraz, szenvtelen hangon sorolni kezdte az iroda várható do­lo­gi kiadásait Micike ügyével kapcsolatosan, s aztán hozzákanyarította az ügyvédi honorárium díját, és csak ezután mondott egy olyan össze­get Micikének, amely a valóságot mutatta ugyan, de Micike mégis le­szé­dült tőle az új tonett székbe.

        – Nekem nincs ennyi pénzem – rebegte Micike –, sőt igazából sem­mi pénzem nincsen, és most mi lesz velem és a gyerekkel?

        – Nézze asszonyom – mondta az ügyvéd –, én ismertem a férjét, becsületes, korrekt kereskedő volt, nálam is járt párszor, kuncsaftom volt. Egyéb okok miatt még én tartozom neki bizonyos összeggel, il­let­ve most már önnek, mely összeget azonnal utalványozzák is magának a kisasszonyok. De ez a pénz is csak a negyede a várható kiadásoknak.

        – De mi lesz a perrel? – rebegte Micike.

        – Azzal semmi nem lesz asszonyom – recsegte az ügyvéd –, pénz nél­­kül semmi nem megy. Akinek nincsen pénze, az ne pereskedjen!

        Az ajtó becsukódott a köztiszteletnek örvendő jogtudós mögött, és Mi­cike könnyes szemén keresztül nem is tudta nyomon követni a te­nye­rébe leszámolt bankók mennyiségét. Aztán aláírt valami papírokat, és teljesen magára maradt a kicsiny előszobában. A falon, kék alapú selyemtapétán aranyozott Anjou liliomok bó­lo­gat­tak, és a beálló csendben Micike könnyein keresztül elkezdtek haj­la­dozni, mozogni, összeérintették szirmaikat, suttogtak egymással, sőt né­melyik még kacarászott is.

        – Ó, Istenem – sóhajtott Micike –, ide is hiába jöttem –, és meg­bor­zon­gott, amikor az előtte álló tízkilométeres gyalogolásra gondolt, mely még várt rá, mint a vágy az álomra, tudván, hogy csak ott tudja éle­tét leélni. Még egyszer körülnézett a szűk előszobában, és honnan is sejthette vol­na, hogy majd ötvenkettő év, hét hónap, tizenegy nap és kilenc óra múl­va ebben a szobában, az ajtótól jobbra nem a fogas áll majd, hanem egy ütött-kopott spór, mely mindig hányja a rossz csövön kifelé a kor­mot, a füstöt, és fekete mázzal vonja be a liliomok aranyosan ne­vet­gé­lő puttó arcát.

        A kisasszonyok szobájába vezető ajtó be lesz deszkázva, az ajtó és a deszka közé mindenféle textil kacat lesz begyűrve az egerek örö­mé­re, és az onnan beáramló hideg ellen. A bejárati ajtótól balra egy kosz­lott szekrény áll majd, egyik felében Micike ruhatárával, a másikban be­főttek és némi élelmiszer hirdeti a világnak, hogy a szekrény ezen fe­le most mint hombár funkcionál. Továbbhaladva bal oldalon, az ablak előtt egy konyhaasztal helye lesz, melynek viaszosvásznán százával kurizálnak a legyek szerelmes szí­vük okán. Az asztal után, már a sarokhoz érve, egy hokedli tántorog a rá­ne­he­ze­dő apró limlomok súlya alatt, s aztán az ágy, mely a bejárati ajtóval szem­ben, a fal mellett szerénykedik, és kiképzésére nézve átmenetet ké­pez a bölcső és a lóca között.

        Felvette kopottas felöltőjét, az udvaron lehajolt, a porból felvett né­hány lehullott ringlószemet, s kézfejével megtörülve, majszolgatva a sze­meket ballagott kifelé az esttel kokettáló udvarból. Egy pillantást sem vetett hátra az elhagyott piciny előszobára, mely­be pár év múlva majd még egyszer visszajön, több mint ötven évet élni és végre meghalni.