Vastaps

      Edelényi Kornél színész volt, amíg az ideje le nem járt.

      Most a ravatalozóban fekszik nyitott koporsóban, Mozart requiemjének hangjai fogják körül a ravatalozót.

      Először a Filmművészeti Főiskola igazgatója lépett a koporsó mellé, és meghatottan emlékezett meg arról, hogy évtizedekkel ezelőtt egy segédszínész jelentkezett az iskolába, melyre másodszori próbálkozás után fel is vették. A segédszínészből színész lett, jelentéktelen szerepekkel, amolyan epizód-színésznek avanzsált.

      A szűkös gázsi miatt vállalt szinkronizálást is, és ez az ösvény vezette a filmesek világába, ahol egy történelmi filmben nem főszerepet, de jelentős megmutatkozási lehetőséget kapott. Sikere lett, élete első sikere. Erre a sikerre felfigyeltek a színházban és, lassan, döcögve ívelt fel művészi pályája.

      Teltek az évek, a telekből nyarak születtek, és már főszerepek, sőt címszerepek mellet hirdették a plakátok Edelényi Kornél nevét. Más színházak is felkérték vendégszereplésre, ennek is eleget tett, de soha nem felejtette el, hogy honnan indult, és a szinkronizálás egész életében szíves elfoglaltsága maradt.

      Nyugodjon békében emléke szívünkben él - retorikázott az igazgató, s aztán mások léptek a helyére.

      Először a pályatársak, kollégák emlékeztek meg szakmai tudásáról, elhivatottságáról, és arról, milyen sok segítséget adott az ifjú titánoknak pályájuk kezdetén. Mindenki kihangsúlyozta szelíd, halk hangját, szerénységét.

      Egy másik azt emelte ki, hogy miképpen fogadta a tapsot. Edelényi Kornél soha nem hajlongott a közönség előtt. Kiment, egyszer meghajolt, - csak egyszer, - s aztán, ha némaság fogadta, csendben visszavonult. Ha zúgott a taps, ő akkor is csak állt, kissé lehajtott fejjel, alázatosan. Partnernek tekintette a publikumot. Ő megtette, amit tudott, és elfogadta jogos járandóságát azért a tudásért, ami volt neki, és azért az örömért, amit a közönségnek adott. Nem dobált csókokat, nem tárta szét soha a kezét, csak állt némán, alázatosan.

      Sokáig tartott, mire mindenki elmondta, hogy önzetlen, alázatos, jószívű ember volt, és nagy színész.

      Utoljára egy idősebb hölgy lépett a koporsó mellé, és bemutatkozott, hogy ő Zelei Anna, a művész úr öltöztetőnője, és sminkese is volt az utóbbi esztendőkben.

      Arra gondoltam - mondta - hogy szép ez a gyászzene, és szépek voltak a megemlékezések is, de a művész úr szerintem nem ennek örülne igazán. Ezért én most lekapcsolnám a zenét - mondta, hátrafordult, és kikapcsolta a lemezjátszót.

      Én arra gondoltam – folytatta - hogy legjobban örülne, egy utolsó tapsnak. Arra kérek mindenkit, hogy legalább egy perces tapssal búcsúztassuk el, mert megérdemli - fejezte be.

      És összeütötte a kezét egyszer, majd kétszer, és az emberek hüledezve álltak némán, meghökkent tekintetük az özvegy tekintetét kutatták, de az csak apatikusan nézett maga elé, nem reagált.

      Aztán egy bátortalan kéz is összeütődött, s aztán még egy majd négy, öt, hat csatlakozott hozzájuk. Mikor a tömeg megértette a pillanat fenséges szépségét, és összeverődtek a tenyerek.

      Mint a hurrikán csap le a földre, úgy áradt szét az emberekben a hála, és a szeretet. Kitört a tapsvihar. Zúgott, zúgott, körülölelte a koporsót, Edelényi Kornélt. Zelei Anna a könnyeit törölgetve tapsolt, mintegy vezényelve a tiszteletadás eme szokatlan, ámde igen helyénvaló módját.

       Egy öreg varjú ezt károgta a fa tetején - „ilyet még az öregapám sem látott-hallott!”

      Már bekiabálások is hallatszottak, hogy: bravó, bravissimo,…-meg hogy prima primissima…

      Ekkor Zelei Anna intett a temetői munkásoknak, akik lecsavarozták a koporsót. Zúgott, zúgott az utolsó elismerés, akik eddig a székeken ültek, azok felálltak, és önfeledten tapsoltak, egymás szemébe nézve.

      Az örvény nem csillapodott, a vihar nem szűnt meg, csak szokás szerint felvett egy sajátos ritmust. Az örvény lassan elhalkult, és helyét átvette egy ritmikus hang, a vastaps.

      Egy középkorú színész-társ odaugrott a mikrofon elé, és miközben a temetői munkások a koporsót a nagy fekete autóba tették a vastaps ütemére elkezdte skandálni: Vissza..vissza.. vissza..

      A tömeg átvette a ritmust, kőkemény, szinte vastalpas bakancsok ütemére a vastaps alá kiabálták: vissza.. vissza.. vissza..

     Verték a tenyerüket össze, és vissza, holott mindenki tudta, hogy nincs vissza.

     A varjú értetlenül ült a fán.

     Elindult az autó, a népek kezében nem volt virág, amint besorjáztak a kísérők kígyójába. A kezükben taps volt. Vastaps.

     Az út elkanyarodott, a hangok meghalni készültek, majd kis idővel később ezt meg is tették.

     A ravatalozóra csend borult, a gyászkárpitok, mint előadás után leeresztett függönyök lógtak a falon a kiürült kis térség előtt.

    Előtte szépen égtek a gyertyák.

    Az előadás véget ért.

   Csak egy varjú ült bután egy száraz ágon.

Soroksár 2015.nov.23.

délután

PLT’