A hal.

      A kocsmában Lajos bá’ ismét mesél. Mesél, mert sok mesélni valója van, aztán azért is, mert néha egy italt is kap. Italért viszont hajlandó hazudni is, kitalált történeteket.

      Ma este ezzel kápráztatta el hallgatóit, és elvonási tüneteinek szolid megelőző társait:

      A tengeri halászok nem jártak felfelé a folyón. Volt a tengerben elég hal. A folyóbeli halak nem jártak a tengerhez. Sós volt nekik a víz, így aztán elkerülték egymást.

      A halaknak volt egy ünnepük, az ívás. Ekkor a nőstények felfelé mentek a folyón, ikrát raktak, a hímek pedig ívtak.

      Ez az ívás más volt. Ennek a halnak a párját tavaly kifogta egy nadrágos városi ficsúr. Aki meg jelentkezett helyette ívásra, egy brutális hal volt a számára.

      Ezért megfordult, és lefelé úszott a folyón. Annyira bántotta az erőszak, hogy kiúszott a torkolatból a tengerre.  Kapott is rögtön allergiás rohamot, és prüszkölt rendesen.

      Észrevette ezt a halász, és kiemelte a többi közül. Nem ismert ilyen halat. A hal sem ismert ilyen halászt. Csak nadrágos horgászokat.

      A halász nem sokat gondolkodott, fogta, és mint ismeretlent, kidobta a partra. Ekkor repült életében először és utoljára ez a hal. Aztán puffant a homokban.

      Volt itt oxigén, de számára használhatatlanul. Az életösztön dolgozni kezdett.

      Leszek ribanc, akármi, csak vissza a folyóba, és felfelé.

      És úszó mozdulatokkal elkezdett kúszni a homokon a dűne partja felé.

      A halász nézte és azt mondta: Én halász vagyok, apám, nagyapám is halász volt.

      De ilyet senki nem mesélt nekem. Hogy egy hal ússzon a homokban, és még hozzá felfelé?

      Mert ez a part is olyan volt, mint minden más part, kicsi hullámtér, aztán a dűnék sora.

      A hal nem tudta, hogy a dűnék mögött van egy igen pici édesvizű tavacska, amire a halászok nagyon vigyáztak tiszta vize miatt, és amiatt is, hogy nem kellett a tengerre kimenve a messze faluból hozni a vizet.

      A hal úszik felfelé a homokon, a halász meg nézi. Gondolja magában:

      – Ez tud a titkos tavunkról. Lám, lám.

     Pedig nem tudott ő semmit, csak mikor végre belecsobbant, ő volt a legjobban meglepődve. Kicsit kopoltyúzott, hogy magához térjen, s aztán már éhes volt és körülnézett társ után, aki szeretettel tud ívni. Élelem volt, társra nem lelt. A halász meg azt gondolta magában: Ha ez az ismeretlen hal, akit kidobtam a partra, tud úszni felfelé a dűnén, akkor talán én is tudok vízszintesen járni a vízen. De nem sikerült neki.

       A hal meg kopoltyúzott, kopoltyúzott, aztán összeszedte magát, és a csigákat, meg a békákat maga köré gyűjtve mondani kezdte apái, és anyái múltját fenn hangosan, hogy mindenki hallja, mi is volt a hitük a folyóban, amiből ő most kirekedt. Nem előadás, inkább gyónás volt ez. De ehhez a csigák és békák nem értettek, ezért inkább csendben maradtak.

Halék (élvezve a meleg nyarat, a légydús deleket)
megfontoltan töprengenek
létük nagy titkai felett.
Van, mondják, Tavuk, Folyamuk;
de tovább hova visz az út?
Ez a lét, esküsznek reá,
nem minden: hiszen túl silány;
s biztos, hogy valami örök
jó van a Sár és Víz mögött;
s hogy a Folyékonyságban a
szemnek egy Célt kell látnia.
Bölcs sejti és tudja hívő,
hogy nem Szárazság a jövő!
Sárba sár? Örvény és Halál?
Nem ez a Vég! Valami vár!
Valahol, túl időn, s teren,
vizebb víz, sarabb sár terem!
S ott (így hiszik), ott úszik Ő,
a Folyók Apja, a dicső,
halszerű, pikkelyes, csodás,
mindenható jó Óriás;
s ama Roppant Uszony alatt
majd megpihennek a halak.
Óh, mondják, az örök Vizek
legye horgot nem rejteget,
s ott túlvilági lesz a táj
és mennyei tiszta a sár
és hízott hernyók nyüzsgenek
és paradicsomi nyüvek,
molyok, álcák, mind nagy s kövér,
s giliszta, mely örökkön él.
S a mennyben, mely ennyire szép,
nem lesz föld, mesélik Halék.

      A halász megfogadta, hogy soha nem akar vízen járni, a hal pedig úgy döntött, hogy útja vége itt leszen, ebben az amúgy tiszta, bár számára csak - pocsolyában.

      Na, emígyen fejezte be Lajos bá’ a történetet, aztán mindenki csendesen elballagott haza. Az ablakokban kialudtak a fények, a kocsmáros lehúzta a redőnyt.

      A falu felett csend volt? Az volt.

      Mindenki aludt? Igen

      Talán meghaltak? Nem.

      Csak ama nagy roppant uszony alatt megpihennek a halak.

Rupert Brooke- PLT’- Szabó Lőrinc

Soroksár 2016.07.26.

 reggel 11. órakor